Dtum
Login with Facebookk
1912 | December

Színházaink kínálataiból

Most még csak a stratégiai felvonulás folyik az összes szinházakban, akár tőlünk délre az igazi harcztéren: előre küldött csapatok, egy-egy darab, próbálgatják, merről, hogyan lehet megközelíteni a kitűzött czélt, a közönség kegyét s vele a sikert.

 

Itt-ott már holttestek is hevernek, egy-egy a műsorról lemaradt darab, mely sohasem fog többé feltámadni, - itt-ott már komoly ütközetek is fejlődtek ki, de még egyik fél sem bontotta ki egész erejét. Volt már egy jelentékeny eredmény is, az egész saison-hadjáratra kiható: a Vígszínház már megtalálta az egyik slágert, a melylyel bízvást kihúzhatja a saison végéig.


Körülbelül november közepéig szokott nálunk az elő-saison tartani. A mi addig történik, az sokszor csak előkészület a nagyobb dolgokra, a hangulat kitapogatása, időnyerés addig, a míg a saison tetőpontjául beállított darabokkal elkészülnek. Legjobban ezt a Magyar Színházban látni. A döntő darabokat még tartogatja, de már néhány egy s más tekintetből érdekes újdonság van a műsorán.

 

A horvát Vionovich Ivó Napraforgós hölgy-e gyökértelen, eredeti íz nélküli, különböző külföldi hatások színeit váltogató voltával érdekesen illusztrálja nekünk, hogyan nézhetik a nagy külföldi színházi kultúrákban a mi exportra dolgozó drámairodalmunkat. Úgy jött hozzánk ez a darab, mint a mieink külföldre: egy előttünk, sajnos, teljesen ismeretlen irodalomból, egy a miénkénél is kisebb és önállótlanabb kultúrából - s valóban, nagyjában ugyanazt is mondhatjuk róla, a mit miéinktől mondanak a németek.

 

Ebben a tükörben nézve kissé lehül nagy hűhós büszkélkedésünk külföldi sikereinkkel. Nagy Endre darabja, A miniszterelnök nagyobb és főleg melegebb sikert aratott. Egy időre odavarázsolt valamit a színpadra a kabaré levegőjéből, egyetlen, de jó ötlet kacsalábán forgó meséjével, anekdotikus ötleteken tipegő menetével, friss szemmel látott és jól beállított alakjaival, melyek egyenesen onnan vannak kikapva, a hol a budapesti élet mindenki számára látható része lezajlik. Az alakok jönnek-mennek, elmondják a maguk kedves mondani valóit azután eltűnnek nyom nélkül s az egészet Nagy Endre nyájas, elmés, vidám egyénisége fűzi együvé, - olyan ez, akár egy estére való kabaré-műsor.


A Vígszínházban a bécsi Felix Salten már lemaradozik az Erős lánczok-kal s Flers 'és Caillavet sem tartják nagyon erősen magukat a Primrose kisasszony-nyal. Budapest ezúttal nem hitelesítette Páris véleményét a már-már szinte csahatatlan sikerűnek tartott francziák új darabja körül a csendes unalom nyomott levegőjét érezzük. A szentimentalizmus nem kenyere a mi közönségünknek, a hol a párisi nyárspolgár könnyzacskói megeresztik zsilipjeiket - ott minálunk diszkrét ásítást takar el a hamar előrántott zsebkendő.


A Nemzeti Színházban egészen letűnt az első eredeti darab és Pinero angoljaival is aligha soká találkozunk már. Az elsőnek jóravaló irodalmi sikerét a közönség, hogy hogy nem, - de nem szentesítette, a másikkal a kritika is elbánt s a közönség se nagyon kap rajta.

Az eddigi két legjelentékenyebb színházi esemény meggyőzően mutatja, hogy a franczia dráma - akármennyire detronizálta a német kritika s a magyarnak is az a része, mely azzal akar eredeti lenni, hogy a német után indul - mégis csak uralkodik ma is a színpadon.

 

Évszázados tradicziókon alapuló technikai készsége, a színpaddal való organikus összekapcsoltsága, egész szellemének a franczia géniuszt jellemző kiegyensúlyozottsága, mértéktartása a konzervativizmusban és az aktualitásra törekvő újításban egyaránt, hozzáértve még a franczia íróknak a közönséggel való kontaktus iránti páratlan érzékét - ma is elevenen tartják hatását.


A kik Daudet híres regényét, a Sappho-t ifjúságunk legkedvesebb emlékei közt hordjuk emlékezetünkben, bizakodva mentünk a Nemzeti Színházba, mely e bűbájos szépségű, melancholiával teli iróniájú regényt ígérte Adolphe Belot által színpadra alkalmazott formában. És mindjárt az elején meg kell vallanunk: ha bizakodva mentünk, elkedvetlenedve jöttünk haza a színházból.

 

A darabban épen azt nem találtuk meg, a mit legjobban szerettünk a regényben: azt a hangulatot a mely az egészet össze fogja, azt a meleg érzést, a melyet ironizáló hangja takar, azt a visszakívánkozást az ifjúság hevületeibe, szilárd tengely nélküli ingadozásaiba, adakozó kedvű buzgásába, forró pezsgéseibe, a melyeken az ifjúságból kilépve túlfejlődtünk, de érzelmileg elszakadni sohasem tudunk tőle.

 

Daudet a regényben ítéletet mond az ifjúság könnyű, szédülettel teli szerelmeiről, de mindig érezteti, hogy ennek az ítéletnek ellentmond a saját szíve. A drámában ebből nem tálalunk semmit; az ítéletnek, melyet Sappho története a színpadon magában rejt, van valami kemény, szívtelen, nyárspolgári íze, a mely ellen tiltakozik az érzésünk.


A Sappho is a hetvenes-nyolczvanas éveknek abból a csaknem egyetemes irodalmi mozgalmából került ki, a mely a bukott nőnek a tiszta szerelem által való felmagasztalását tűzte programjára. A regény és a színpad megtelt viharos multú hölgyekkel, a kiket csak a körülmények kényszere sodort a bűnös életbe, a kik folyton vágynak a megtisztulásra s valósággal meg is tisztulnak, a mint egy férfi igazi szerelmet tud támasztani könnyű szerelmeskedésre berendezett szívükben.

 

Dumastól egész Tolsztojig kipréseltek ebből a motívumból mindent a mit csak lehetett - míg egyszerre csak az egész elvesztette minden aktualitását és érdekességét. Sappho is a maga idejében friss, új és eleven volt, ma már a sablon betanultságát érezzük rajta. A mai gondolkodás számára a bukott nő problémája egész másutt van, mint a hol az előttünk járt nemzedék írói keresték s kevéssé hat meg az ilyen nőknek vágyakozása a polgári élet felé.

 

Sapphóban így kiéleződnek azok a vonások, melyekben az öregedő courtisane nyilvánul, a ki siet beevezni a nyugodt révbe, egy fiatalember karján, mielőtt még késő. Ez pedig senkinek sem rokonszenves kép s jellemző, hogy kivált az előadás hölgy-közönségén erősen lehetett látni, hogy rokonszenve egyáltalán nem áll Sappho pártján.

 

A darab megcsinálása sem enyhítette ezt, az egész cselekvény a mesterségét csak félig tudó, mert lélek és meggyőződés nélküli mesterember kezével van összeácsolva, - itt nyilván Belot az, a ki közénk és Daudet közé állt és eltakarta elölünk a költőt.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A Magyar Tudományos Akadémia ülése A Magyar Tudományos Akadémia ülése
A Magyar Tudományos Akadémia junius 20-án tartotta utolsó ülését a...
Nem kell beismerés Nem kell beismerés
A bécsi rendőrségnek karácsonyfiául mindjárt egy egész –...
Az evezős bajnokságok Az evezős bajnokságok
A Magyar Evezés Szövetség vasárnapi bajnoki regattája a MESz egyik...
Az Ifjusági Labdarugók Szövetségének bajnoksága Az Ifjusági Labdarugók Szövetségének bajnoksága
Az Ifjusági Labdarugók Szövetségének megalakulása az ifjusági...
A diploma katasztrófája A diploma katasztrófája
Kultuszminiszterünk vasárnapi cikkében óva inti a magyar társadalmat...
Hitler és Mussolini ujabb találkozója Hitler és Mussolini ujabb találkozója
A Führer és a Duce hétfői megbeszélésnek külsőségeiről a következő...
A távírópóznák légtornászai A távírópóznák légtornászai
Lassacskán már három esztendeje lesz, hogy a nyugati villámháború...
Lukács nyilatkozik Lukács nyilatkozik
Lukács László miniszterelnök az összes felmerülő tényekről és...
Angliában pang a football Angliában pang a football
Az angol kupa mérkőzéseit már kisorsolták. A döntő mérkőzést azonban...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98