Dtum
Login with Facebookk
1912 | December

Színházaink kínálataiból

Most még csak a stratégiai felvonulás folyik az összes szinházakban, akár tőlünk délre az igazi harcztéren: előre küldött csapatok, egy-egy darab, próbálgatják, merről, hogyan lehet megközelíteni a kitűzött czélt, a közönség kegyét s vele a sikert.

 

Itt-ott már holttestek is hevernek, egy-egy a műsorról lemaradt darab, mely sohasem fog többé feltámadni, - itt-ott már komoly ütközetek is fejlődtek ki, de még egyik fél sem bontotta ki egész erejét. Volt már egy jelentékeny eredmény is, az egész saison-hadjáratra kiható: a Vígszínház már megtalálta az egyik slágert, a melylyel bízvást kihúzhatja a saison végéig.


Körülbelül november közepéig szokott nálunk az elő-saison tartani. A mi addig történik, az sokszor csak előkészület a nagyobb dolgokra, a hangulat kitapogatása, időnyerés addig, a míg a saison tetőpontjául beállított darabokkal elkészülnek. Legjobban ezt a Magyar Színházban látni. A döntő darabokat még tartogatja, de már néhány egy s más tekintetből érdekes újdonság van a műsorán.

 

A horvát Vionovich Ivó Napraforgós hölgy-e gyökértelen, eredeti íz nélküli, különböző külföldi hatások színeit váltogató voltával érdekesen illusztrálja nekünk, hogyan nézhetik a nagy külföldi színházi kultúrákban a mi exportra dolgozó drámairodalmunkat. Úgy jött hozzánk ez a darab, mint a mieink külföldre: egy előttünk, sajnos, teljesen ismeretlen irodalomból, egy a miénkénél is kisebb és önállótlanabb kultúrából - s valóban, nagyjában ugyanazt is mondhatjuk róla, a mit miéinktől mondanak a németek.

 

Ebben a tükörben nézve kissé lehül nagy hűhós büszkélkedésünk külföldi sikereinkkel. Nagy Endre darabja, A miniszterelnök nagyobb és főleg melegebb sikert aratott. Egy időre odavarázsolt valamit a színpadra a kabaré levegőjéből, egyetlen, de jó ötlet kacsalábán forgó meséjével, anekdotikus ötleteken tipegő menetével, friss szemmel látott és jól beállított alakjaival, melyek egyenesen onnan vannak kikapva, a hol a budapesti élet mindenki számára látható része lezajlik. Az alakok jönnek-mennek, elmondják a maguk kedves mondani valóit azután eltűnnek nyom nélkül s az egészet Nagy Endre nyájas, elmés, vidám egyénisége fűzi együvé, - olyan ez, akár egy estére való kabaré-műsor.


A Vígszínházban a bécsi Felix Salten már lemaradozik az Erős lánczok-kal s Flers 'és Caillavet sem tartják nagyon erősen magukat a Primrose kisasszony-nyal. Budapest ezúttal nem hitelesítette Páris véleményét a már-már szinte csahatatlan sikerűnek tartott francziák új darabja körül a csendes unalom nyomott levegőjét érezzük. A szentimentalizmus nem kenyere a mi közönségünknek, a hol a párisi nyárspolgár könnyzacskói megeresztik zsilipjeiket - ott minálunk diszkrét ásítást takar el a hamar előrántott zsebkendő.


A Nemzeti Színházban egészen letűnt az első eredeti darab és Pinero angoljaival is aligha soká találkozunk már. Az elsőnek jóravaló irodalmi sikerét a közönség, hogy hogy nem, - de nem szentesítette, a másikkal a kritika is elbánt s a közönség se nagyon kap rajta.

Az eddigi két legjelentékenyebb színházi esemény meggyőzően mutatja, hogy a franczia dráma - akármennyire detronizálta a német kritika s a magyarnak is az a része, mely azzal akar eredeti lenni, hogy a német után indul - mégis csak uralkodik ma is a színpadon.

 

Évszázados tradicziókon alapuló technikai készsége, a színpaddal való organikus összekapcsoltsága, egész szellemének a franczia géniuszt jellemző kiegyensúlyozottsága, mértéktartása a konzervativizmusban és az aktualitásra törekvő újításban egyaránt, hozzáértve még a franczia íróknak a közönséggel való kontaktus iránti páratlan érzékét - ma is elevenen tartják hatását.


A kik Daudet híres regényét, a Sappho-t ifjúságunk legkedvesebb emlékei közt hordjuk emlékezetünkben, bizakodva mentünk a Nemzeti Színházba, mely e bűbájos szépségű, melancholiával teli iróniájú regényt ígérte Adolphe Belot által színpadra alkalmazott formában. És mindjárt az elején meg kell vallanunk: ha bizakodva mentünk, elkedvetlenedve jöttünk haza a színházból.

 

A darabban épen azt nem találtuk meg, a mit legjobban szerettünk a regényben: azt a hangulatot a mely az egészet össze fogja, azt a meleg érzést, a melyet ironizáló hangja takar, azt a visszakívánkozást az ifjúság hevületeibe, szilárd tengely nélküli ingadozásaiba, adakozó kedvű buzgásába, forró pezsgéseibe, a melyeken az ifjúságból kilépve túlfejlődtünk, de érzelmileg elszakadni sohasem tudunk tőle.

 

Daudet a regényben ítéletet mond az ifjúság könnyű, szédülettel teli szerelmeiről, de mindig érezteti, hogy ennek az ítéletnek ellentmond a saját szíve. A drámában ebből nem tálalunk semmit; az ítéletnek, melyet Sappho története a színpadon magában rejt, van valami kemény, szívtelen, nyárspolgári íze, a mely ellen tiltakozik az érzésünk.


A Sappho is a hetvenes-nyolczvanas éveknek abból a csaknem egyetemes irodalmi mozgalmából került ki, a mely a bukott nőnek a tiszta szerelem által való felmagasztalását tűzte programjára. A regény és a színpad megtelt viharos multú hölgyekkel, a kiket csak a körülmények kényszere sodort a bűnös életbe, a kik folyton vágynak a megtisztulásra s valósággal meg is tisztulnak, a mint egy férfi igazi szerelmet tud támasztani könnyű szerelmeskedésre berendezett szívükben.

 

Dumastól egész Tolsztojig kipréseltek ebből a motívumból mindent a mit csak lehetett - míg egyszerre csak az egész elvesztette minden aktualitását és érdekességét. Sappho is a maga idejében friss, új és eleven volt, ma már a sablon betanultságát érezzük rajta. A mai gondolkodás számára a bukott nő problémája egész másutt van, mint a hol az előttünk járt nemzedék írói keresték s kevéssé hat meg az ilyen nőknek vágyakozása a polgári élet felé.

 

Sapphóban így kiéleződnek azok a vonások, melyekben az öregedő courtisane nyilvánul, a ki siet beevezni a nyugodt révbe, egy fiatalember karján, mielőtt még késő. Ez pedig senkinek sem rokonszenves kép s jellemző, hogy kivált az előadás hölgy-közönségén erősen lehetett látni, hogy rokonszenve egyáltalán nem áll Sappho pártján.

 

A darab megcsinálása sem enyhítette ezt, az egész cselekvény a mesterségét csak félig tudó, mert lélek és meggyőződés nélküli mesterember kezével van összeácsolva, - itt nyilván Belot az, a ki közénk és Daudet közé állt és eltakarta elölünk a költőt.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Kelen nyerte a Thomka Áron-emlékversenyt Kelen nyerte a Thomka Áron-emlékversenyt
Vasárnap délelőtt a BEAC a Lágymányoson rendezte a nagy mezei...
„Megtelt” „Megtelt”
Mikor egy hatósági intézkedés megszüntette az állóhelyeket a villamos...
Megkezdték Olaszország megszállását a szövetségesek Megkezdték Olaszország megszállását a szövetségesek
Az Európáért való harc megkezdődött és ennek harcnak a középpontja...
A réz sóinak szerepe a növények életében
A réz sóinak szerepe a növények életében. A réz sói, mint általában...
Kár, kár Poincar… Kár, kár Poincar…
Párisi munkatársunk felkereste Poincarét és megkérdezte, mit...
Vívóverseny Santelli Italo mesternél Vívóverseny Santelli Italo mesternél
Fényesen sikerült vivóversenyt rendezett Santelli Italo mester f. hó...
A csepeli kikötő A csepeli kikötő
A csepeli kikötő diszére és becsületére válik a magyar fővárosnak és...
Fekete Mihály újabb rekordjavítása Fekete Mihály újabb rekordjavítása
Sok igyekezettel, de mérsékelt sikerrel bonyolította le a KAOE...
Nagy küzdelem, tíz gól és – döntetlen eredmény a vízilabda-rangadón Nagy küzdelem, tíz gól és – döntetlen eredmény a...
A Postás-verseny után nem kevesebb, mint négy vízilabda-mérkőzést...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98